Itt a feladat nem disznóláb…ja, de.

20150423banovics-marcsi-a-konyhafonok-sokkotA főzés olyan mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Nekem mondjuk legendásan rossz a memóriám, és bár legtöbbször emlékezetből, és érzéssel főzök, mégis vannak olyan ételek amikben nem jó ha homályos emlékekre hagyatkozom. Bizonyos tészták pontos méréseket, grammokat kívánnak, nem mindegy, hogy milyen sorrendben, vagy, hogy hidegen vagy melegen teszed bele az alapanyagokat. Ezer meg ezer buktatóval szembesülhet a kiskukta, hát még ha kamerák kereszttüzében, időre kell teljesíteni, majd azt egy szakmai zsűri kritikus szeme/szája elé kell felszolgálni.

Miután túljutottam az első sokkon, hogy igen Mária, most már nincs mese, aláírtad, mész főzni, elhatároztam, hogy a műsor kezdetéig levő két hetet igyekszem megfelelően kihasználni. Maximalista vagyok, ha már valamibe belekedzek, csak akkor vagyok nyugodt, ha tudom minden tőlem telhetőt megtettem a sikerért.

IMG_20150113_153808

gyakorlás, hátérben a dobozokkal

Minden napra egy-két óra ismétlést tűztem ki célul, vettem egy zöldségekkel illusztrált cuki jegyzetfüzetet, és módszeresen elkezdtem jegyzetelgetni. A főbb tésztafajtákat (kelt, piskóta, rétes, vajas stb), átnézegettem a különböző májak, húsok, halak főzési idejét, az összes konyhai kifejezést: abálás, staubolás, derítés ( jéé, ezt azt hittem csak a fotózáson használják) stb. Hiába élek Kínában, azért mégsem mondhatom a zsűrinek, hogy bocsi, de nekem a posírozás kínai. :) Inspirálódtam kicsit az otthon talált szakácskönyvekből, az internetről, és aktuális női magazinok receptjeiből is. A szakmai gyakorlatnak, azaz a konyhában valódi ténykedéssel töltött időnek a párom örült igazán, ugyanis szinte minden nap megleptem egy újdonsággal, vagy valamelyik kedvencével, amiket az elmúlt hónapok Kínában és konyha nélkül töltött életünkben nélkülöznünk kellett.

IMG_20150120_191849

Gyakorlat teszi a mestert

Kicsit megnehezítette a dolgomat, hogy nagyon közelített a visszautazás időpontja, ami azt is jelentette, hogy ha továbbjutok a középdöntőn, akkor nekem maradnom kell még, és csak újabb egy hónap múlva tudok elindulni a párom után. Az érzelmi teher mellett fizikálisan is elég leterhelő időszak volt, ugyanis Andrisom cuccait átcsoportosítottuk hozzám, hogy a lakásába egy barátnőnk beköltözhessen. Aki már költözött valaha is, tudja, hogy egy élet összedobozolása mennyi munkával jár, bizony akkor is, ha egy olyan illetőről beszélünk, aki úgy van vele, hogy: nem tárgyakat, hanem élményeket gyűjt. Az aláírásra is úgy érkeztem, hogy beszaladtam, odakanyarítottam a nevem, majd rohantam ki, mert a kiskocsim tele volt pakolva az egyik forduló zsákjaival, és dobozaival, ezért nem szerettem volna őrizetlenül hagyni. Nem panaszkodom, sikerült a költözés is, gyakorolni is jutott időm és energiám, és emellett a barátaimmal, és a családommal is tudtam foglalkozni, ami nagyon fontos volt, mert tudtam, hogy ha visszamegyek Kínába, újabb hat-nyolc hónapra kell majd nélkülöznöm őket.

11157020_1011515272210961_1973838264_nFeltettem a páromat a repülőre, három napra rá pedig izgatottan indultam az Rtl klub szerkesztőségébe. A műsort láttátok ( én még nem, de majd az internetről visszanézem) így nem részletezném különösebben. Csapatfeladattal indítottam, aminek nagyon örültem, mert én inkább tartom magam csapatjátékosnak. Érdekes, hogy annak ellenére hogy magammal szemben maximalista vagyok, nem vagyok egy nagy versenyszellem, a társasjátékozásokat is inkább elhülyéskedtem. Aztán persze megláttam ennek a feladatnak az árnyoldalát is, sőt a két rémálmom közül az egyiket mindjárt az első feladatnál be is vonzottam. “Csak nehogy üres tányért kelljen egyszer a zsűri elé szolgálnom, és nehogy valami olyan alapanyagot kapjak, mint például a pacal, amivel nem tudok majd mit kezdeni.” -mondogattam a barátaimnak a felvétel előtt…Az üres tányér bejött, bár nem én voltam a hunyó, de ez nem igazán változtatott magán a tényen.

11148759_962292223788505_580031508594113458_nAki látta a műsort, már tudhatja is, hogy a következő feladatban a második rémálmom is összejött, ugyanis disznólábkörmöt kaptunk feladatnak. Hát igen, a vonzás törvénye vica-verza működik, nemcsak a jó dolgokat, de a rosszakat is bevonzhatjuk, ha túl sokat agyalunk rajta. Taps magamnak. Mondjuk a disznókörmös fordulót jól oldottuk meg, és szerintem kihoztuk a maximumot, de az üres tányért ugye nem lehet űberelni, így számomra nem is volt kérdés, hogy ma bizony én fogok párbajozni. Csapat, majd későbbi párbajtársam nagyon szeretett volna továbbjutni, én pedig a már fent említett okok miatt kevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy nem játszottam volna szívesen tovább, vagy nem jött volna jól a műsorral járó tízmillió forint. Egyszerűen csak reálisan láttam az esélyeimet, és tudtam, ha bent is maradok, ilyen ellenfelek ellen nem lesz hosszú életű, hacsak nem valami csoda folytán minden feladatban a reformkonyha egy-egy remekét kellene bemutatni, amire ilyen disznólábas felvezetések után nem láttam sok esélyt.

11052369_962292473788480_3226105553360825396_oA párbajra nyugodtan álltam ki, de magamban már eldöntöttem, hogy itt nekem ma véget ért a játék. Ha nem hiszel valamiben száz százalékosan, vagy magadban, akkor ugye hogyan is várhatod el, hogy mások higgyenek? Szerencsére a lazactatárt, amit feladatnak kaptunk tökéletesen el tudtam készíteni, annak ellenére, hogy előtte sosem csináltam ilyet, méghozzá úgy, hogy elégedett lehettem magammal. Klassz kis nap volt, de még klasszabb volt hat napra rá felülni a repülőre, és újra a párommal lenni, mert bár a reflektorfényben úszó konyhában is jól elvagyok, de nekem mellette a helyem.

This entry was posted in Média megjelenések and tagged , , . Bookmark the permalink.