Camino after kotyogósból főtt jegeskávéval

775Nyári kánikula tombol. Négy napja értünk haza a zarándokútról. Terveink szerint ma itthon maradunk, és élvezzük rég nem látott kis otthonunk hűs, komfortos örömét. Chiil out üzemmódban hangolódunk vissza ebbe a másik valóságába, és próbáljuk megzabolázni azt a rengeteg érzést ami kavarog bennünk.
Még a Caminót járva határoztuk el, hogy a most megszerzett állóképességünket megpróbáljuk megtartani. Már szinte hallom Andris dorgálását. “Tedd vagy ne tedd, sohase próbáld!” Yoda híres mondata tükrében természetesen nem megpróbáljuk, hanem megteszünk minden tőlünk tehetőt érte. Már csak azért is, mert a rendszeres testmozgás nem csak a testnek tesz ám jót, a léleknek is gyógyír. Energiát, önbizalmat, új lendületet ad. Endorfin, meg ilyesmik. Ez tény. Én is tudom, te is tudod, tudósok is megmondták. Szóval nem lustulunk, megtartjuk a formát. Futunk. Egy szigetkörnyi táv jó kis mély erdei homokban, a nappali forróság előtt. Jó a kezdet, mert a már jól ismert erdei úton sokkal jobban megy a kocogás.
Futás, frissítő zuhany, és a reggeli friss kávém gondolata is földöntúli boldogsággal tölt el.

Felteszem főni a vágyott feketét. Isteni érzés ez, egy olyan zarándoklat után, ahol A. a delikvens imádja a friss kávét. B. a delikvens imádja a friss kávét nem kapkodva, nyugodtan meginni. Nagy érzés bizony, a kapkodó, sötét, minden nap máshol ébredő álmos hajnalok, a jó esetben nescaféval, ám sokszor “üresen’ induló, reggelek után.

Nem, nem a négy éve kapott kapszulás masinából készítettem. Amióta megtudtam, hogy a kis cup-ok, amikbe lefőnek nem lebomlóak már ritkábban használom, mondhatni kivételes alkalmakkor. A Caminóról hazaérkezésünk utáni reggel például kivételes alkalomnak számít, ezért is abból terveztem az első csésze hazai feketémet inni. Nagy reményekkel indítottam be, de a masina azzal örvendeztettett meg, hogy orrán száján ontotta az illatos nedűt. Nem elég, hogy kávém se lett, de takaríthattam is utána. Mintha csak meg akart volna erősíteni abban a gondolatmenetemben, miszerint manapság az ilyesmik rövid távra vannak tervezve. Mikrók, mosógépek, vízforralók, (kávégépek ugye) véreznek el pár év használat után. Kicsit káromkodunk, húzzuk a szánkat, de már-már szinte megszokva ezt, rezignáltan tesszük szét a kezünket, nincs mit tenni megyünk és veszünk másikat. Mert a garancia pont lejárt ( ki van ez találva kéremszépen) , mert a szerelés többnyire nem megoldható( ó, sajnáljuk de nincs hozzá alkatrész) vagy javítható de annyiba kerülne helyrepofozni, hogy a vége minden csak nem kifizetődő. Szerencsére mindig lesz valami akciós, vagy újabb kiadás, netán még hatvanhat újabb szín azokból a kütyükből, hogy örüljön is kicsit az a hülye drága vásárló…Erről azért gondoskodnak nekünk a nagyok, onnan fentről. Nekünk, a kis szorgalmas hangyáknak, akik hordjuk a fizetéseinket. Nekik. Meg az élelmiszeripar ízfozókkal, növekedési hormonokkal operáló nagykutyáinak,  a kozmetikaipar kőolajjal, és olcsó mérgekkel kutyuló cégeinek, meg az egyre dagadó pénztárcájú gyógyszercégeknek.
Meg a… Gondolataimból felráz a jó öreg kotyogós megnyugatató halk sipítása. Hosszúra főzöm, és egész napra elosztva két három alkalommal kortyolom el. Ki is élvezem minden pillanatát. tejjel iszom, a spanyolok ezt Caffe con lecche-nek hívták.
A nagy melegben éhes sem vagyok. Csak bekapok egy paradicsomot a kertből, belemajszolok a tegnap készített friss újhagymás körözöttbe, majd újra elfoglalom magam. A testem a hőségtől le van lassulva, de a gondolataim szélsebesen cikáznak. Akarva-akaratlanul szívom be az információt az itthoni léttel kapcsolatban.

Aztán leülök a géphez, és megint átnézem a Caminos képeket. Mindig megrökönyödöm ilyenkor.Ekkor szembesülök csak igazán, mennyi mindent láttunk, mennyi szép helyen jártunk. Egy fotót keresek, megígértem Zsoltnak, hogy átküldöm. Zsolttal Santiagoban ismerkedtünk meg, majd a Finisterráig tartó kilencven kilóméteren át együtt folytattuk a zarándoklatunkat. Sokat filozofáltunk, még többet beszélgettünk, nevettünk, és hallgattunk együtt.

A képkockák lapozgatása közben megrohamoznak az emlékek. Szerencsére, mert közben kizökkenek és elfelejtkezem a mi legyen a vacsora kérdésköréről, a csekkekről, a vízaknáról ami beömlött és ki kéne ásni, az autó leszakadt kipufogójáról, a fűről amit le kéne vágni. Közben elfelejtkezem a globális felmelegedésről, a rengeteg erőszakról, a hatalomért folytatott háborúkról, a menekültekről, a családokat megnyomorító komoly betegségekről. Közben nem gondolok a tengernyi gonoszságra, és igazságtalanságra sem,  ami körbeveszi az emberiséget.
Megtaláltam a képet, hála a modern technikának, már Zsolt virtuális póstaládájában van, Székelyföldön.
13649424_10210015059515934_321107701_nNagyon meleg van. Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaparom a Turmixgépet. A jégkockák amit két napja csináltam már dermedten várják, hogy felhasználjam őket. ( micsoda hasonlat :) )
Összerakom a kis masinát, pár éve vettük. Átfut az agyamon, már több hónapja nem használtam. Basszus, remélem működik. Gondolataimba merülve pakolom a jeget, a tejet, a maradék lefőzött kávét. Meghintem fahéjjal.
Beindítom a gépet. Működik.

Elmosolyodom.  Talán nincs is itt akkora probléma…
Behunyt szemmel belekortyolok a jegeskávémba.

Van még remény…

This entry was posted in Lélek, Nincs kategorizálva and tagged , , . Bookmark the permalink.